2 napja eszembe jutott, hogy ha rákos lennék, nem harcolnék. Minek. Mi ellen. Persze még sosem voltam rákos.

A nagypapám évek óta prosztatarákos, 3-4 hetente katétert kell cserélni nála. Be is ment a kórházba, de fél napra katéter nélkül hagyták, azóta kómában van. Majd hazaküldték. Apukám 4 napig ápolta otthon, majd bement a kórházba, hogy vegyék föl nagypapámat. Azóta ott van és várja a halált.

Apukám mindent bevetett, mikor beszélt az orvossal, hogy vegyék föl a papát. A doki kiselőadást tartott neki a magyar egészségügyről, az orvosok helyzetéről, amjd azt mondta hogy egy 90 éves már nem ember, mit vár?

4 éve a nagymamám került kórházba, őt 4 hét alatt ölték meg. Benyugtatózták és egy székhez kötözték.

Persze mi mindannyian gyilkoljuk őket, akik már nem emberek, hiszen elfogadjuk a helyzetet, bevisszük őket a kórházba, mert nincs időnk hogy foglalkozzunk velük, a halállal. Vajon milyen lehet ilyen körülmények között meghalni?

Ezért nem fogom kezelteni magam. Nem fog érdekelni mások lelkiismeret furdalása, nem vonulok majd be meghalni a fehér halálszagú falak közé, inkább egyedül valahol a nagy semmiben, edződve a fájdalomtól.