Ritkán szoktam olvasni, mert olvasás közben az az érzésem hogy nem vagyok jelen a mostban, hogy menekülök a világból. Minek olvasnék történeteket valamiről ami nem itt játszódik az orrom előtt, hanem a mellettem levő utcában, városban, országban vagy a másik féltekén, ha körülöttem is zubog az élet.

De most nyár van, és valamiért elkezdtem olvasni. Megkértem a barátnőmet, adjon egy jó könyvet, bár ő túl értelmiségien nézi a világot. Azt mondta ez a kedvenc könyve most, Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója. Hozzátette hogy lehet hogy nem fog tetszeni mert kritikus, de ő rengeteget röhögött rajta.

Azóta eltelt 4,5 nap, és ne tudom letenni. Ami azért elszomorító, mert ez egy tipikus fikakönyv. Fikázza az életet magakörül, főhőse egy boldogtalan értelmiségi alkoholista, aki gyűlöli az értelmiségieket, akinél betelt a pohár és elmegy kétkezi munkásnak a piacra. 150 oldalanként egyszer elönti a végtelen boldogtalanság és konvencionális életről álmodik, aztán leönt még egy vodkát és kezdődik elölről.

Szóval úgy olvasom a könyvet mint ahogy régen éjszakánként a McDonalds kaját tömtem magamba egy-egy buli után, tudtam hogy szemetet eszem, de a pillanatnyi igényeit kiemlégítette, és még az se zavart hogy vega vagyok. Elkapott a popularizsta szellem, érzem és értem hogy miről beszél, pedig jó lenne idegenkén állni, lecsapni 20 oldal után, hogy ez egy tipikus művész, imád szenvedni. Várom ezt a pillanatot.