Régen eszembe sem jutott hogy meg lehet halni. Ha valakim távozott, akkor csak fájt, de nem tekintettem halottnak, egyszerűen hiányzott. Az egyetem utolsó évében azonban sokként ért, hogy már nem vagyok 16.

A legintenzívebben a BKV-n zakatolt a fejemben. Nem azt láttam, ami van, hanem ami lesz. A családoknál egyszerű volt, láttam a metamorfózist, hogyan válik a gyerkőcből érett férfi vagy nő, a szülőkből pedig nagyszülő. A metrón a saját tükörképemben az eltorzult szellemarcomat stíröltem hitetlenkedve.

Ma már azt hiszem beletörődtem az elmúlásba. Valószínűleg azért mert a mindennapok részévé vált. Az élet és a halál meztelen válla egymáshoz ér minden pillanatban. Ráadásul van köztük valami, érzem, hogy rezeg a levegő.

Látom a halált a tükörben, a szüleim és a nagyszüleim arcán visszamosolyogni, a kutyáim fakuló szőrén, a cicus bambaságán. Látom a kollégám sírján, aki tegnap még idegesen rám vigyorgott. Látom a tegnap még szexi pasi járásán, hogy elmúlt belőle. Nem csillog a szeme a szenvedélytől és már a gondolatai sem annyira bölcsek, mint az ezt megelőző pillanatban. Érzem a halált az elzsibbadt lábujjamban, az őszirózsa lehullott szirmában. A vadállataim minden nap emlékeztetnek gyilkos őszinteséggel, minden egyes széttépett cicával.

A legcsodásabb persze az elmúlásban, hogy általa létezik élet. Ezért kellemes, de félelmetes, mikor körülölel őszintén, és figyelmeztet finoman, hogy még élsz. De tényleg?