Elmennek egymás mellett. Egy mordulás, nagy lendület, és a hetven kilós Morzsi kitépi magát negyvenöt kilós gazdájának kezéből, és ráugrik Fricire és Zsombira.

 

Ha ez tavaly történt volna meg, akkor pánikroham, adrenalin föl, fejhangon visítás és a kutyák hisztérikus rugdosása után sokkot kaptam volna. De csodák csodája, nem ez történt. Egy csepp vér sem fröccsent, egy hullát sem földeltem. Nem voltak több tízezerre rúgó állatorvosi költségek, nem volt mosolyszünet a kutyákkal, veszekedés a gazdival.

 

Ehelyett ráeresztettem a vadállataimat Zsombira, és mintha fogócskáznánk, megpróbáltam közé és a sajátjaim közé kerülve, ordítva elkergetni. Fura látvány lehetett, hogy ahogy a hetven kilós fiatal dog kannal szemben ugrabugráltam.

 

Miután az alulszocializált dog végülis már csak játszani akart a vadállataimmal, még fél órát nyugtatgattam a gazdit, aki viszont sokkot kapott.

 

Ötvenszer elmondtam neki, hogy:

  • Vigye el a kutyát kutyaiskolába, hogy szocializálva legyen, hogy megtanulja hogyan viselkedjen más állattal, emberrel.
  • Hogy a gazdi megtanulja, hogyan legyen valóban "falkavezér" a negyvenöt kilójával.
  • Hogy ha a kutya nem vezeti le az energiáit, az az energia máshol fog kijönni, nem éppen kontrollált formában.
  • Hogy felelősséggel tartozik a többi kutyáról és kutyatartóról kialakított képért és persze kutyáért.

Nem tudom mennyire ment át az info.

 

Ameddig egy ember nem érzi a felelősséget maga iránt, a gyereke iránt, a környezete vagy az autójával elcsapott veréb iránt, addig miért érezné hogy felelős a kutyájáért? A felelősség nem egy őrjítő kötelesség, csak egy lehetőség hogy megtanuljunk a jelenben élni.