Csodás milyen hangulatgörbéket produkál az emberi lélek. Vár és vágyik nagyon, aztán csalódik mikor elérkezik a pillanat, mert az elvárásaihoz méri. Mélybe ugrik, zuhan a nagy sötétbe, harcol, szenved a kis lélek. Szívja magába a jóféle vörös iszapot.

 

Aztán kisüt a nap, és a bőrén keresztül szívja a napenergiát, és annyira örömteli a kapcsolat, a fény találkozása a bőrrel, hogy már fárasztó. Nem szokott hozzá a test ennyi fényhez, nem szokott hozzá hogy kinyissa a pólusait és beengedje.

 

Aztán jön az újab megmérettetés, és már nincs semmi. A vágy csak arra irányulhat, ami nincs. Ami van, arra nem vágyik az ember. És ha nem vágyik semmire, akkor űr keletkezik, ami mindent magába rántana. Bármit. Lehet hogy utána rákos leszel, lehet hogy szétszívod az agyad, de kell valami abba az űrbe, még ha belehalsz is. Vagy mégse? Mi a jobb, vágyni valamire ami nem lehet a tied, vagy nem vágyni, csak lenni. Hogyan tudsz ott lenni és akkor, amikor épp az ismeretlenbe fejelsz bele és olyan mintha nem is veled történne?

 

Strokot ide, hol a határ az inger és az unalom között? Vagy napsütést? Nem örök a dilemma, csak jelenvaló.