Ha a lufit megszúrják egy tűvel, és a levegő pillanatok alatt kiáramlik belőle, nincs felháborodva senki. Ha átszakad egy gát, és több települést elönt a mérgező vörös iszap, ha több ember meghal, akkor az katasztrófa.

 

Aztán az első sokk után dühösek leszünk, miért is történt mindez? Ki a felelős? Jó esetben felébred a tenni vágyás, a minimális felelősségérzet embertársa iránt. Pénzt, ruhát, élelmet küldünk a szerencsétleneknek, akik mindenüket egy pillanat alatt vesztették el. És hiszünk benne hogy az adomány célhoz ér, mert hinni kényelmes, tudni fáj.

 

Aztán ha már adtunk 250 Ft-ot egy segélyszámot feltárcsázva, mert csak ezt tudom adni, nincs több, amikor kezd helyreállni a rend, amikor van mit és hol enniük az áldozatoknak, amikor már nincs hír értéke és szenzáció tartalma annak a szónak, hogy "vörös iszap" akkor a felelősök keresése kerül tisztán előtérbe. Talán ez volt mindig is a legfontosabb, találni valamit, valakit aki az egészet okozta, mert ha őt kiemeljük és leköpjük, bele rúgunk és ráhányunk, akkor valahogy jobb lesz belül. Megtisztulunk.

 

Az már keveseket izgat, hogy a szeptemberben leesett csapadék mennyisége átlag 35-55 mm között szokott alakulni kis hazánkban, de 2010-ben a Bakonyban 285 mm-t, Gyöngyösön pedig 240 mm-t mértek. Az a csoda, ha a többi gát nem adta fel, és még mindig tartja magát. Ki tehát a felelős?

 

Ma reggel néhány percet álltam a bedugult körúton a buszra várva, kb. öt ember nem volt egyedül az autójában. Ki tehát a felelős? Te meg én. Mi. Mi vagyunk a felelősek a maró, mérgező vérben fürdött és fúlt kolontári devecseri pusztításért. Lehet hogy buta és leegyszerűsített a hozzáállás, de tiszta. Érezd a bőrödön a felelősséget.