pitypang

Tiszta kommunikáció: Látlak este? Mostanában sokszor ide-oda kapkodom a fejem, mert nem értem egy-egy beszélgetés közben, hogy miről van szó. Az addig tiszta, hogy mindenkinek más van a fejében: kicsit különböző jelentéstartama van minden szónak. Neked mást kép jelenik meg a ház vagy a körte szó hallatán, mint nekem. De amikor két ember kommunikál, és nem a kérdésre válaszolnak, hanem a válaszuk annyit tükröz, hogy bennük milyen emlékek kavarognak a témával kapcsolatban. Ez a fajta kommunikáció az üzleti életben ugyan elengedhetetlen, hisz nem lehet felfedni az összes kártyát azonnal. Bár itt is vicces hogy a felek egyfajta katatón állapotba mondják a betanult szöveget senkire nem figyelve, mintha olvasnák az asztalról. Azonban a magánéletben furán hat. Hány óra van? Tegnap vettem egy nagyon szép órát, amire már régóta vágytam, de ma elfelejtettem felvenni. Vedd fel a pulcsid mert meg fogsz fázni. Nem veszem fel mert nincs kint hideg, te nem is voltál kint, nem is tudod milyen idő van. De vedd fel mert meg fogsz fázni! Nem is baj ha mindkét fél azonos szinten nem figyel a másikra, és észre sem veszik hogy nem egymással beszélgetnek hanem magukkal. Sok ember élte már le így az életét. Csak azt nem tudom, ha az egyik rájön, hogy ez nem kommunikáció, csak monológ ami kommunikációnak tűnik, akkor mi van?

Álmodozom egy helyről, ahol az emberek nemcsak verik a mellüket politikai identitásuk miatt, hanem valóban úgy is élnek. Ahol ha vásárolni mennek, magyar ruhát vesznek, így lenne textilipar. Ahol ha abc-be mennek, magyar élelmiszert vesznek, és lenne magyar élelmiszeripar.

Ha blogot választanak, magyar blogszolgáltatóhoz mennek el, ha közösségi portálokról van szó, nem szidják a sajátjukat. Mert tudják, hogy minden egyes döntésüktől emberek sorsa és munkája függ. Kérdés, hogy kit támogatunk?

Egy farmer megvásárlásával kifizetem a kereskedőt, a gyártót, a szállítási és anyag költségeket. Tehát támogatom a bolt tulajdonosát, (ki is ő?) a kínai gyermekmunkások kizsákmányolását (te mit szólnál ha a 6 éves gyereked napi 14 órában farmert varrna embertelen körülmények között?), a szállítás keretében támogatom a környezetszennyezést (éljen a palackos oxigén, a gyerekeid büszkék lesznek rád :)), ill. az alapanyag potom pénzen való felvásárlását. Csak ennyit.

Elég lenne ha mindenkinek benne lenne a zsigereiben, hogy azzal hogy magyar terméket vagy magyar szolgáltatót választ, a gyerekei, szülei, szomszédja, barátai megélhetését támogatja.

No de mi van akkor ha az adott termék, szolgáltatás nem olyan jó minőségű? Akkor inkább támogassam a kínai gyerekmunkát? Lehet dönteni, nap mint nap.

Ha minden családtag barát és szomszéd örül a jól fizető munkahelyének amit a szűkebb-tágabb környezete tudatos napi döntéseinek köszönhet, akkor mindenki verheti magát.

Mert a hely amit elképzeltem, ahol jó lenne élni, akár Magyarország is lehetne.

A kisboltban néha árulnak kétes eredetű termékeket, például uborkát, paradicsomot, most pedig diót. Megkérdeztem honnan van a dió, azt mondta az eladónő néhány másodpercnyi gondolkozás után hogy házi. Akkor nem kínai? próbáltam megnyugtatni hogy nem valami ellenőrző bizottság tagja vagyok. Nem. Megvettem, hazahoztam, belenyúltam a zacskóba, és egy méretes kukac volt a dióban. Dühös lettem. Visszaviszem ezt a szart. Aztán kiraktam a kukacot a dióházikójával a komposztba, és leesett, hogy nem fogom visszavinni a diót. Azért vagyok mérges, mert nem gázosították el a zacskót? Mert élt a kukac? Ha hulla lett volna észre sem veszem, csak elrágcsálom.

Mert ez a dió a néni vagy valamelyik falubeli fájáról származik. Helyi kereskedelem. Nincs szállítási költség, nincs környezetszennyezés, nincs csomagolási para.

Ha bemegyek egy nagy abc-be (SZUPER MARKETbe) ahol a csillagot is megvásárolhatom az égről, garantáltan nem fogok magyar diót találni, talán amerikait. És persze drágábban jutok hozzá.

Szeretnék egy olyan világot, ahol ha bemegyek a boltba helyi termékeket találok, ahol az emberek tudják, hogyha megvesznek egy amerikai diót, azzal mekkora kárt okoznak a természetnek és maguknak. Ahol értik és érzik mit diktál a természet, mert úgyis ő győz.

Körbenézek a konyhában, miből élünk: marokkói kuszkusz, zatar, német bioszójatej és Aldiból származó német zabpehely, mert fillérekér hozzájutottam. Néha egy kis ketreces tojás, egy kis trapista sajt, ami ki tudja milyen vegyi folyamatokon ment át még az asztalomra jutott. Fekete és zöld tea, pilóta keksz. (Tegnap sokkot kaptam h a győri édesre rá volt írva hogy Lengyelországból származik.) Szóval felvonul a konyhámban Ázsia és Európa.. de hallottam hogy van olyan hogy 50 kilométeres diéta. http://messzelato.hu/50km/

Addig is köszönöm kukac barátomnak hogy élt és feldühített, és hogy kaptam tőle egy kis kultúrsokkot.

Még nem őszülő halántékkal, de van mire visszatekintenem, van amin utólagosan okoskodhatok, kereshetem a miérteket.

Volt egy barátom.

Felnéztem a barátomra. Tehetségesnek tartottam, úgy gondoltam, szüksége van rám, hogy azzá váljon, aki benne lakozik. Tíz év telt el, és leesett, hogy nem tudok hatással lenni még a legjobb barátom jól létére sem, ha ő nem akarja.

Mivel nem tudtam nézni amit tesz, otthagytam. Nem volt balhé, csak egy érzés motoszkált bennem, hogy milyen izgalmas lenne ha kilépnék a megszokott körforgásból. Vajon mi fog történni, ha nem keresem? Nem keresett. Fura volt. Ennyi volt az egész? Aktív voltam ő pedig reagált? Ha én nem vagyok aktív ő nem reagál? Ez volt tíz év? Így kreálunk magunknak legjobb barát illúziókat? Mankót kerestem, ő meg mankónak használt? De nem ennyire egyszerű, nem csak egy egészségtelen szimbiózisba vettünk részt.

A másik motívum, hogy felnéztem rá. Úgy gondoltam ő valaki, én meg nem. Ő elfogadta a felnézést, lenézett rám. Ma már nincs miért felnéznem. De ő még lenéz. Nem a szó eredeti értelmében. A tanár-diák értelmében, a mester-tanítvány értelemben. Csak már nincs tanulnivaló. Olyan mint egy egyetemi tanár, aki húsz éve ugyanazt adja elő, és minden újoncnak tetszik ugyan, de aki másodszor látja az előadást, annak inkább kiábrándító, hogy ez a tudomány? Egy elsárgult gépelt jegyzet..

Ugyanez a helyzet vele. Próbál segíteni, rávilágítani a hibáimra, a megoldásokra, csak az a harci helyzet, hogy nem kértem tanácsot. Ezerszer hallottam amit még egyszer meg még egyszer jó szándékúan ugyan, de hozzám vág. És tudom mit kell tennem. Amit szajkóz, az csak egy elsárgult jegyzet..

Miért vagyok rá mégis dühös? Talán az fáj, hogy ezek szerint sosem voltunk barátok? Hogy óriási hatással volt az életemre, de nem azért mert fontos voltam, hanem mert ott voltam? Mint egy kölyökvizsla, ugrabugráltam körülötte, ő meg jószívű, hát adott enni. Mert szereti megmenteni az árvákat.

Ennyit a legjobb barátról. Nem hiszek többet a létezésében. Miért emelnék ki valakit, mindenkinek megvan a maga csodája. :)

Régen eszembe sem jutott hogy meg lehet halni. Ha valakim távozott, akkor csak fájt, de nem tekintettem halottnak, egyszerűen hiányzott. Az egyetem utolsó évében azonban sokként ért, hogy már nem vagyok 16.

A legintenzívebben a BKV-n zakatolt a fejemben. Nem azt láttam, ami van, hanem ami lesz. A családoknál egyszerű volt, láttam a metamorfózist, hogyan válik a gyerkőcből érett férfi vagy nő, a szülőkből pedig nagyszülő. A metrón a saját tükörképemben az eltorzult szellemarcomat stíröltem hitetlenkedve.

Ma már azt hiszem beletörődtem az elmúlásba. Valószínűleg azért mert a mindennapok részévé vált. Az élet és a halál meztelen válla egymáshoz ér minden pillanatban. Ráadásul van köztük valami, érzem, hogy rezeg a levegő.

Látom a halált a tükörben, a szüleim és a nagyszüleim arcán visszamosolyogni, a kutyáim fakuló szőrén, a cicus bambaságán. Látom a kollégám sírján, aki tegnap még idegesen rám vigyorgott. Látom a tegnap még szexi pasi járásán, hogy elmúlt belőle. Nem csillog a szeme a szenvedélytől és már a gondolatai sem annyira bölcsek, mint az ezt megelőző pillanatban. Érzem a halált az elzsibbadt lábujjamban, az őszirózsa lehullott szirmában. A vadállataim minden nap emlékeztetnek gyilkos őszinteséggel, minden egyes széttépett cicával.

A legcsodásabb persze az elmúlásban, hogy általa létezik élet. Ezért kellemes, de félelmetes, mikor körülölel őszintén, és figyelmeztet finoman, hogy még élsz. De tényleg?