pitypang

Elmennek egymás mellett. Egy mordulás, nagy lendület, és a hetven kilós Morzsi kitépi magát negyvenöt kilós gazdájának kezéből, és ráugrik Fricire és Zsombira.

Ha ez tavaly történt volna meg, akkor pánikroham, adrenalin föl, fejhangon visítás és a kutyák hisztérikus rugdosása után sokkot kaptam volna. De csodák csodája, nem ez történt. Egy csepp vér sem fröccsent, egy hullát sem földeltem. Nem voltak több tízezerre rúgó állatorvosi költségek, nem volt mosolyszünet a kutyákkal, veszekedés a gazdival.

Ehelyett ráeresztettem a vadállataimat Zsombira, és mintha fogócskáznánk, megpróbáltam közé és a sajátjaim közé kerülve, ordítva elkergetni. Fura látvány lehetett, hogy ahogy a hetven kilós fiatal dog kannal szemben ugrabugráltam.

Miután az alulszocializált dog végülis már csak játszani akart a vadállataimmal, még fél órát nyugtatgattam a gazdit, aki viszont sokkot kapott.

Ötvenszer elmondtam neki, hogy:

• Vigye el a kutyát kutyaiskolába, hogy szocializálva legyen, hogy megtanulja hogyan viselkedjen más állattal, emberrel.
• Hogy a gazdi megtanulja, hogyan legyen valóban "falkavezér" a negyvenöt kilójával.
• Hogy ha a kutya nem vezeti le az energiáit, az az energia máshol fog kijönni, nem éppen kontrollált formában.
• Hogy felelősséggel tartozik a többi kutyáról és kutyatartóról kialakított képért és persze kutyáért.

Nem tudom mennyire ment át az info.

Ameddig egy ember nem érzi a felelősséget maga iránt, a gyereke iránt, a környezete vagy az autójával elcsapott veréb iránt, addig miért érezné hogy felelős a kutyájáért? A felelősség nem egy őrjítő kötelesség, csak egy lehetőség hogy megtanuljunk a jelenben élni.

Mikor meghívtak a facebook-ra, az volt a marketing szöveg, hogy olyan, mint az iwiw, csak jó. Elkezdtem ismerősöket gyűjtögetni. Nemzetközi kapcsolatok ugyebár. Igaz ezek közül a kedves külföldi ismerősök közül néhányan feliratkoztak az iwiw-re is, de ők inkább a hungarian wannabe-k közül kerültek ki.

Aztán a főnököm is feliratkozott, teljesen odavolt tőle. Aztán a kollégáim kezdtek el bejelölni. Aztán az iskolatársaim. Aztán eljött az idő, mikor anyukám. Vagy egy hónapi nem jelöltem vissza, azt hiszem sokkot kaptam.

Aztóta is több időt töltök a facebook-on, általában egy-egy barát leveléért remegve, hogy mikor ír. :) Vagy nézegetem az üzenőfalat, ahol mindig ugyanaz az öt ember hangos és kommentel.

Most pedig így péntek este, mikor megint tizedszer lépek fel a facebook-ra, hogy megjött-e a levél "Pistikétől", és végigtekertem az üzenőfalat, és megint ugyanazokat az embereket látom fönn és felmerül a kérdés, GYEREKEK, MIT KERESTEK ITT? haverok, buli, fanta, szerelmek, szenvedélyek özöne vár ránk. Ha nem épp ezen a trendi közösségi portálon múlatnánk az időt, nem kukkolnánk, hogy a másikkal hátha történik valami, ami velünk nem.

Mit kerestek itt, figyelmet? Virtuálisan felhívom a figyelmed kedves ismerősöm, hogy szükségem van egy virtuális simogatásra. Igaz az igazit jobban szeretem, de ahhoz most nincs kedvem, mert túl igazi.

A kiegyensúlyozott és boldog ismerőseim bezzeg sosem hangoskodnak az üzenőfalon. Ők csak élnek.

Érdekes érzés hogy így döntöttél.Hogy így döntöttem. Hogy ennyi. Korlátlan szabadságot kaptál, és ettől nem érzed már fontosnak. Olyan visszajlezést kaptál, amiből arra következtettél, hogy fontos vagy. Pedig tényleg fontos eszköz lettél volna. Nekem. Persze neked mindegy. Minden mindegy. Nincs cél, mert cél csak az lehet, ami elérhetetlen.

Elgondolkoztam rajta, miért pont téged választottalak. Hiszen az első pillanattól tudtam, hogy csak unatkozol és légvárakba próbálsz betörni. Persze mikor rákérdeztem, fel voltál háborodva. Túl igaz volt.

Mindegy. A lényeg, hogy tiltakoztam, és ez édes volt és csábító. Viszont volt egy pont, mikor elegem lett, és többet nem tiltakoztam a kísértés ellen. Átadtam magam neki. Neked. Mert ha ellenállsz, mindig mindenhol ott van. Ott voltál az álmaimban, a metrón, a buszon,a bárokban, az ágyamban, a háztamban, a napsütésben. Néha még láttalak is egy-egy szétcsúszott éjszakán.

Aztán új stratégiára váltottam, lebontottam hipp-hopp a falakat, nem ellenkeztem. Te akartál, én engedtem. De már nem volt olyan. Másnap már nem voltam senki, csak egy crazy chick.

Hálás voltam neked. Mindenért. Ma is az vagyok. Hiányzik hogy vágytam rád, mert te sosem hiányoztál. Veled együtt hiányzik a tegnap, a tegnapi barátok, a tegnapi napsütés. De ma ma van.

Ha a lufit megszúrják egy tűvel, és a levegő pillanatok alatt kiáramlik belőle, nincs felháborodva senki. Ha átszakad egy gát, és több települést elönt a mérgező vörös iszap, ha több ember meghal, akkor az katasztrófa.

Aztán az első sokk után dühösek leszünk, miért is történt mindez? Ki a felelős? Jó esetben felébred a tenni vágyás, a minimális felelősségérzet embertársa iránt. Pénzt, ruhát, élelmet küldünk a szerencsétleneknek, akik mindenüket egy pillanat alatt vesztették el. És hiszünk benne hogy az adomány célhoz ér, mert hinni kényelmes, tudni fáj.

Aztán ha már adtunk 250 Ft-ot egy segélyszámot feltárcsázva, mert csak ezt tudom adni, nincs több, amikor kezd helyreállni a rend, amikor van mit és hol enniük az áldozatoknak, amikor már nincs hír értéke és szenzáció tartalma annak a szónak, hogy "vörös iszap" akkor a felelősök keresése kerül tisztán előtérbe. Talán ez volt mindig is a legfontosabb, találni valamit, valakit aki az egészet okozta, mert ha őt kiemeljük és leköpjük, bele rúgunk és ráhányunk, akkor valahogy jobb lesz belül. Megtisztulunk.

Az már keveseket izgat, hogy a szeptemberben leesett csapadék mennyisége átlag 35-55 mm között szokott alakulni kis hazánkban, de 2010-ben a Bakonyban 285 mm-t, Gyöngyösön pedig 240 mm-t mértek. Az a csoda, ha a többi gát nem adta fel, és még mindig tartja magát. Ki tehát a felelős?

Ma reggel néhány percet álltam a bedugult körúton a buszra várva, kb. öt ember nem volt egyedül az autójában. Ki tehát a felelős? Te meg én. Mi. Mi vagyunk a felelősek a maró, mérgező vérben fürdött és fúlt kolontári devecseri pusztításért. Lehet hogy buta és leegyszerűsített a hozzáállás, de tiszta. Érezd a bőrödön a felelősséget.

Csodás milyen hangulatgörbéket produkál az emberi lélek. Vár és vágyik nagyon, aztán csalódik mikor elérkezik a pillanat, mert az elvárásaihoz méri. Mélybe ugrik, zuhan a nagy sötétbe, harcol, szenved a kis lélek. Szívja magába a jóféle vörös iszapot.

Aztán kisüt a nap, és a bőrén keresztül szívja a napenergiát, és annyira örömteli a kapcsolat, a fény találkozása a bőrrel, hogy már fárasztó. Nem szokott hozzá a test ennyi fényhez, nem szokott hozzá hogy kinyissa a pólusait és beengedje.

Aztán jön az újab megmérettetés, és már nincs semmi. A vágy csak arra irányulhat, ami nincs. Ami van, arra nem vágyik az ember. És ha nem vágyik semmire, akkor űr keletkezik, ami mindent magába rántana. Bármit. Lehet hogy utána rákos leszel, lehet hogy szétszívod az agyad, de kell valami abba az űrbe, még ha belehalsz is. Vagy mégse? Mi a jobb, vágyni valamire ami nem lehet a tied, vagy nem vágyni, csak lenni. Hogyan tudsz ott lenni és akkor, amikor épp az ismeretlenbe fejelsz bele és olyan mintha nem is veled történne?

Strokot ide, hol a határ az inger és az unalom között? Vagy napsütést? Nem örök a dilemma, csak jelenvaló.